A biztonsági ellenőrzésen hamar túlestünk, különösebb gond nélkül. Az aranyárban elfogyasztott reggeli kicsit megfeküdte a gyomrunkat, de ezzel kénytelen együtt élni a hajnali utazó…
Járatunk szokás szerint a „pinceklubból” indult, a beszállítás időben megkezdődött – a mérgelődéssel együtt. Egyrészt miért indul egy B737 külső állóhelyről, amikor egy rahedli „csáp” üresen áll – és a mellettük lévő monitorokon ugye ki van írva, hogy mikor indul onnan járat… Ennyire spórol a Lufi? Másrészt mi a túróért kell hibernálni az utasokat a buszon? Egy utasra vártunk több, mint negyed órán át, nyitott ajtókkal – jégcsapok lógtak az orrunkból… Külön emelte az élményt a buszban terjengő irgalmatlan benzinszag, ami tényleg elviselhetetlenné tette a várakozást. Én megértem, hogy a sofőr fázott és azért járatta a motort, de vagy csukta volna be az ajtókat, vagy legalább bekapcsolta volna a fűtést az utastérben is. Mindenki nehezen viselte a megpróbáltatásokat, még a decens németek is hőzöngeni kezdtek – a sofőr le se szarta az utasokat.
Magáról a repülésről sokat nem tudok írni, németes precizitással végrehajtott szabványműveletek sorozata voltJ Említésre méltó talán az, hogy a reggelinek aposztrofált zsömlével ölni lehetett volna, étkezésre nem volt alkalmas, lévén nem flexkorongok vannak a szájamban fogak helyett.
Még indulás előtt megvettük az 5 eurós napijegyet, amivel gyakorlatilag egész Münchenben és környékén szabadon közlekedhettünk másnap reggel 6-ig.
Becsekkoltunk a szállodánkba, ami szerencsére közvetlenül a pályaudvar mellettt található, majd becéloztuk a Reise Centrumot, ahol a térképek alapján gyorsan megállapodtunk, hogy az uzsonnánkat majd a Garda tóhoz közel, Bolzanóban vesszük majd magunkhoz egy-egy jól ápolt pizza formájábanJ. A másodosztályú menetjegyekért 122 eurót kellett fizetni – egy irányba. A szerelvény olasz EC kocsikból állt, amin az utazás hosszútávon nem lehet túl kényelmes, mert a váll (nyak) támaszok olyan közel vannak egymáshoz, hogy közöttük maximum egy anorexiás modell férhet el normálisan. Vonatunk Rosenheim irányában haladt, amikor a kalauz közölte, hogy az olasz vasutasok sztrájkja miatt szerelvényünk csak Innsbruckig fog közlekedni. Több is veszett már Mohácsnál, leszálltunk Tirol fővárosában. Rövid villamosozás után elértük a Tirol másik pályaudvaráról induló vonatot, amely Garnis-Parten-Kirchen irányában visz majd minket vissza Münchenbe. De miért is erre? Még az ősz folyamán fedeztük fel az egyik MSTS kiegészítőben ezt a rövid szakaszt, amit végigjátszva hamar eldöntöttük, hogy ezt élőben is látnunk kell. A rövid szakasz tiszta RhB feeling volt mindkettőnk számára, ezért nem is bántuk, hogy nem jutottunk el Olaszországba – bár a Brenner hágót szívesen megnéztük volna a vonat ablakából. Fontos momentum, hogy a jegyünkre ráákombákomozták, hogy sztrájk miatt csak Inssbruck-ig használtuk fel. Szerelvényünk elején és végén is mozdony volt, aminek létjogosultsága nem megkérdőjelezhető: nagyon komoly emelkedőket kellett leküzdenie vonatunknak, mire felért kb. 2000 méter magasságba. A látvány élőben is gyönyörű volt, viaduktok és alagutak váltogatták egymást az alpesi szakaszon.
Scharnitz állomáson le kellett szálljunk, itt volt fél óránk a következő vonatig, ami Münchenbe közlekedett. A csípős hideg levegő miatt különösen jól esett a JägermaisterJ A következő vonat is pontosan érkezett, szerencsére a fűtésével se volt gond (ilyen problémával egyébként még csak hazánkban szembesültem). Itt az út végére sajnos elnyomott a buzgóság, állítólag az egész vonat az én horkolásomon asszimiládott az utolsó fél órábanJ.
