BrikóFilm

Kertivasutas blog, kiegészítve Lilu lányom betegségének és gyógyulásának történetével.

Friss topikok

Kínai élmények

2008.01.29. 21:59 | Briko | Szólj hozzá!

Címkék: kína repülés útleírás

Tavaly április 18-án délután elindultunk Bécsen keresztül Peking irányába. A bőröndök lefóliázása után az elsők között voltunk a check-in pultoknál, az ott dolgozó hölgy figyelmes és kedves volt. Elektronikus jeggyel utaztunk, amin a Bécs-Peking viszonylatban előre foglalt és visszaigazolt helyünk is biztosítottnak látszott. Sajnos csak látszott, mert az AUA kiadta a visszaigazolt helyünket másnak, nekünk már csak a gép két különböző helyén lévő szék jutott, ráadásul a középső szekcióban, a lehető legrosszabb elosztásban. Ez nekem nem nagyon tetszett, a hölgy átérezve a helyzetet, azonnal kérte a kollégáját telefonon, hogy telexezzen Bécsbe, mert ő már itt nem nagyon tud mit tenni az ügy érdekében. Lelkiekben felkészülve az osztrákokkal vívott küzdelemre, álltunk be a biztonsági ellenőrzéshez vezető hosszú sor végére. Nagy meglepetésemre a sor gyorsan haladt, bár természetesen csak egy kapu működött, hamar átjutottunk az ellenőrzésen. A pinceklubból való indulásig volt még majd 2 óránk, ezt dohányzással és némi vásárlással ütöttük el. Az egyik Duty-Free-ben magunkévá tettünk két üveg Bayles-t, gondolván, majd jól megisszuk Pekingben. A pénztáros hölgy szerint amit már a biztonsági ellenőrzés után veszünk, azt fel lehet vinni a gépre…
Eljött a beszállítás, a rövid buszos túra után feljutottunk az Austrian Arrows kis gépére, ahol elfoglaltuk helyünket – én természetesen az ablak mellett. Őszinte meglepetésemre a kis kávédarálón meglepően tágas hely fogadott, kényelmesen elfértek még az én hosszú lábaim is. 5 perc késéssel indultunk, lassú emelkedés után egyenesen Bécsnek vettünk az irányt.
Kb. 45 perc repülés után már kezdte el csökkenteni a magasságot a kapitány, aki egyszer jelentkezett be az út során, akkor alig érthetően hadarta el – gondolom a szokásos – mondanivalóját németül és angolul. Rövid süllyedés után 180 fokos jobbforduló majd további süllyedés következett, majd ismét 180 fokos, ezúttal „balkanyar”, így álltunk rá a pályairányra. Hogy ez az „S” kanyar normális megközelítési eljárás volt, vagy csak holdingra küldtek bennünket – nem tudom. Rövid buszozás után már a reptéren kocogtunk, hogy elérjük a Pekingbe induló gépünket.
Itt újabb biztonsági ellenőrzés következett, ahol a rostán fennakadt a Ferihegyen vásárolt Bayles-ünk.... Tudván, hogy előttem még áll egy harc a normális ülőhelyeinkért, nem akadékoskodtam a biztonsági őrökkel, inkább egy életem – egy halálom, megreccsentettem az egyik üveget és hajrá – egy húzásra megittam belőle kb. fél litert J. Tágra nyitott szemmel néztek a sógorok – ilyet talán még ők se láttak… Végül is jó döntés volt, mert gyakorlatilag végigaludtam az éjszakát a gépen.
Közben meghallottam a nevemet a hangosbemondóban, átverekedtük magunkat a tömegen a helyi check-in agentekhez, akik szó nélkül kicserélték beszállókártyáinkat a 14 A, B ülésekre – szóval a verbális küzdelmet megúsztam.
A 21 órakor induló géphez 21:05-kor kezdődött el a beszállítás, így gyakorlatilag pont egy óra késéssel indult el az Airbus.
Mint már írtam, a leküldött cirka fél liter alkoholnak köszönhetően nem volt gond a konzervdobozban való elalvás sem.
Másnap reggel a Góbi sivatag felett ébredtünk, kiosztották a frissítő kendőket és a felejthető reggelit, én itt már inkább a kamerámmal voltam elfoglalva. Próbáltam több-kevesebb sikerrel megkeresni a magasból a Kínai Nagy Falat – máig nem tudom, hogy sikerült-e… Az ülések háttámláiba épített monitor egyik csatornáján a gép hasába épített egyik kamera képe és az air-show között váltogattam folyamatosan – így gyorsan telt az idő. Gyakorlatilag nyíl egyenes megközelítés után landoltunk Pekingben, ahol irgalmatlan hosszú taxizás után parkoltunk le végre-valahára. A reptér jól szervezett, se a bejutással, se a csomagokkal nem volt semmi gond, gyorsan hozzájutottunk motyóinkhoz.
Némi pénzváltás után ( 24 Ft. = kb. 1 Jüan ) szembesültünk a taxisok rohamával, mindenki minket akart elvinni a szállodába… Először egy kisbusz sofőrjével alkudoztunk, de a 400 jüanos viteldíjat sokalltuk, és otthagytuk a dühöngő sofőrt. Egy normálisnak látszó taxissal végül is megállapodtunk 200 jüanban, aki bezsúfolta bőröndjeinket a kocsijába és megindultunk Peking belvárosa felé.
Remek többsávos autópályán haladtunk befelé Pekingbe egész jó ütemben. Mint kiderült 5 körgyűrű veszi körbe Pekinget, a mi szállodánk – a Presidential Plaza Hotel – a második mellett volt található. Ezen viszont már óriási dugó volt, majd egy óra alatt vergődtünk át rajta, pedig ez is kétszer ötsávos volt. A becsekkolásnál kiderült, hogy az általános angoltudás még egy ötcsillagos szállodában is a béka segge alatt van. Ez fokozottan érvényes egész Kínára – talán csak a kereskedők beszélnek elfogadhatóan angolul. A taxisok viszont meg se mukkantak, még az angolul kiejtett kínai neveket sem értették meg, a megoldás az volt, hogy mindent le kellett íratni a szállodában kínai írásjelekkel és a cetlit odaadni a taxisnak.
Miután megkaptuk az egyébként nagyon kultúrált szobánkat, úgy döntöttük, hogy a 6 órás időeltolódást úgy küzdjük le, hogy nem fekszünk le aludni, hanem egy dupla kávé lenyomása után beverekedjük magunkat egy jó barát által ajánlott bevásárlóközpontba. Ismét ácsorgás következett a pekingi forgalomban, ahol elég idő adódott az elmélkedésre: Peking gőzerővel készül az olimpiára, dózerolják a nyomornegyedeket, új szállodák, üzletközpontok, lakótelepek nőnek ki a helyükön. Meglepődve tapasztaltuk a tisztaságot, sehol egy eldobott cigarettacsikk, szemét. Viszont a forgalom… A kínaiak életveszélyesen vezetnek, indexet szinte senki nem használ, viszont dudálnak ha kell, ha nem kell. Nyomakodnak, furakodnak, aztán győz a bátrabb, illetve aki kevésbé félti a kocsiját… Végül megérkeztünk a „Silk Market” bevásárlóközpontba, a viteldíj nagyon baráti volt, 38 jüan (kb. 900 Ft). Általánosságban megállapítható, hogy a hivatalos taxidíjszabással érdemes utazni, úgy a legolcsóbb. Viszont a taxist mindig figyelmezetni kell, hogy kapcsolja be az órát, mert egyébként a normális viteldíj 8-10 – szeresét kérik – lehet alkudozni és veszekedni majd. A bevásárlóközpont előtt megebédeltünk egy Subway-ben, majd irány a shoppingolás… Tapasztaltuk, hogy minden kapható, még tán harcoló szovjet alakulat is – viszont minden hamisítvány. Egészen szemérmetlen módon kellett alkudozni, az először felajánlott ár 5%-ával kell indítani az alkudozás folyamatát. Összességében a következő árakat sikerült elérni: cipők: 70 Jüan (1700 Ft), gyerekruhák: 35 Jüan (840 Ft), pólók, ingek: 40 Jüan (960 Ft). A bevásárlás után visszamentünk a szállodába, ahol még felkerestük a medencét és a yakuzzit egy rövid relaxálásra. A fürdés után, mint akit fejbevertek aludtunk el.
Másnap reggel nyakunkba vettük a fényképezőgépeket, kamerákat és elindultunk a Tiltott Város irányába. A taxissal való rövid konfrontáció ( taxióra vagy alkudozás ) után besoroltunk a Tian’anmen tér felé vezető dugóba. Megvettük 60 Jüanért a belépőnket a Tiltott városba, ami a maga nemében páratlan látványosság, leírni nem igazán lehet, beszéljenek róla inkább a fényképek és a videó.
Megtekintése után egy riksás tett ajánlatot a Hutong negyedben való nézelődésre, némi üvöltözés után megállapodtunk 100 Jüanban, ami számára horribilis összeg lehetett, valószínűleg a negyedéért is elvitt volna minket, de úgy voltunk vele, hogy párszáz forintnál többet ér a nyugalmunk és az időnk, hajrá, induljunk. Kettőnk súlyával igencsak megszenvedett sofőrünk, amíg keresztülkarikázott velünk a nyomornegyeden. Utána rövid ebéd következett a Xihai tó partján, majd elindultunk a Longtan parkba. A park a hasonló nevű tavat öleli körül, kedvelt kiránduló és pihenőhelye a helyieknek. Itt is, mint Pekingben oly sűrűn, szabadtéri kondigéphez hasonló felszerelések vannak kiépítve, amin különböző lazító – nyújtó – erősítő gyakorlatokat végeznek az itteniek gyerektől nyugdíjasig egyaránt. Látszik, hogy az egészség megőrzése komoly szerepet tölt be az életükben. A parkban van lehetőség meglehetősen ízléstelen vizibicikli bérlésére – mi ettől eltekintettünk, inkább körbesétáltuk a tavat, melynek távolabbi végébe egy gyönyörű vízesést „építettek”, ami minden irányból klassz fotótéma volt. A belépő egyébként 2 Jüan-ba került. A park mellett egy vidámpark helyezkedik el, ezt most kihagytuk, bár a hullámvasutakat szívesen kipróbáltam volna. Következett az esti standard alkudozós – bevásárlós program, mely végeztével félájultan zuhantunk be az ágyunkba.
Harmadik nap reggel korán kellett kelnünk, mert befizettünk egy egész napos programra, amely reggel 7-kor kezdődött. A csomagtúra ára 360 Jüan volt koponyánként, amely tartalmazta egy tradicionális kínai ebéd árát is. Meglepő pontossággal érkezett meg az egész kényelmesnek bizonyuló minibuszunk,  mellyel először a Ming sírokat látogattuk meg. A Ming dinasztia, ha jól emlékszem, a leghosszabban hatalmon lévő család volt, az ő temetkezési helyük vált kultikus kirándulóhellyé – ennyit erről, akit érdekel a téma, az útikönyvekben részletesebb információt is találhat róla. A hely valóban szép és érdekes, bár mi csak kutyafuttában néztük meg. Hogy a program a szervezők részéről valóban rentábilis legyen, útbaejtettünk még két turistakifosztó kombinátot is, az egyik egy jade „factory” volt, ahol igen drágán lehetett vásárolni jade-ból készített ékszereket (a csoportunkból senkinek sem kellett), a másik pedig egy tradicionális kínai gyógyítással foglalkozó centrum volt, ahol szerény személyemnek köszönhetően fulladt röhögésbe az egyébként igen komolyan vett betegség-diagnosztizálás. Történt ugyanis, hogy egy félórás előadás után besorakozott a terembe 3 fehérköpenyes tudós és lehetett jelentkezni egy ingyenes próba-vizsgálatra. Mit veszthetek, gondoltam kipróbálom… A vizsgálat annyiból állt, hogy hosszan számolta a professzor a pulzusomat, majd nézegette a kiöltött nyelvemet, tudós képpel mormogott valamit kínaiul, amit az asszisztense végül lefordított angolra: túl kövér vagyok… Lévén tényleg ütöm a mázsát, de ez mondjuk szabad szemmel is látható, a diagnózis felállításához nem hiszem, hogy szükséges volt a nagyon komoly képpel előadott tudóskodás, ezért akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. A doki is érezhette a helyzet fonákságát, mert hogy mentse a helyzetet, rögtön medicinát is javasolt, horrorisztikus áron: valami teát, illetve sok mozgást. Közben a hátsó sorokban ülő csoporttársaim élénken érdeklődtek, hogy mi is volt részemről a mosoly tárgya, röviden elmondtam nekik a diagnózist, amire elemi erővel tört ki a röhögés mindenkiből – és itt vége is szakadt a tradicionális kínai gyógyászat méltatásának…
A kínai ebéd szervírozására egy beláthatatlan nagyságú, sportcsarnokhoz hasonló helyen került sor, az itthoni valamikori üzemi étkezdékhez hasonló színvonalon. Leültettek egy szép nagy asztal köré minket, majd fél óra várakozás után kihoztak egy lavór rizst és mindenkinek egy kanalat (tányért is), majd hajrá… Inkább vettünk egy jégkrémet…
Ezután végre elindultunk a Nagy Fal irányába, egész pontosan a Badaling rész felé. Gyönyörű szerpentineken vezetett az út és lévén buszban ültünk, ami sűrűn haladt a szembejövők sávjában, csak néha volt halálfélelmünk… Végre odaértünk, tapasztaltuk, hogy többszáz méter szintkülönbséget kell legyőznünk nem túl europer módon kiépített ösvényeken – inkább befizettünk egy hullámvasút és a nyári bob keverékére hasonlító szerkezetre, ami felhúzott minket a hegy tetejére. Maga az építmény lenyűgöző, minden képzeletet felülmúl. Belegondolni is rettenetes, milyen lehetett ebből több ezer kilométert felépíteni pusztán emberi erővel… Iszonyatos mennyiségű turista áramlik rajta folyamatosan, emiatt természetesen ide is megtelepedtek az árusok – az itt árult holmik minőségéről most nem ejtenék szót… Lefelé a hullámvasúttá avanzsált szerkezettel jöttünk, jó móka volt.
Délután 5 óra körül már a szállodában is voltunk, jöhetett a szokásos esti bevásárlás. Minden este elmentünk a már jól ismert Silk Market-be, megvacsorázni és kicsit alkudozni valami vacakra.
Másnap reggel elmentünk látogatásunk fő célját megnézni: a Kínai Franchise Világkiállítást. Az itt tapasztalt dolgokról most nem írok, gyanítom nem sok mindenkit érdekelne…
Következő nap hajnalban keltünk, ugyanis feltett szándékunk volt Shanghai legfőbb nevezetességeinek megtekintése is. Reggel fél 7-re már a repülőtéren voltunk, két órával a gép indulása előtt. Elsőnek csekkoltunk be a China Eastern légitársaság pultjánál, a 4 A, 4 B üléseket kaptuk így. A repülőtér tele volt számunkra egzotikus légitársaságok gépeivel, sajnos a fényképezési lehetőségek elég korlátozottak voltak, maradt a cigarettázás az erre kijelölt helyeken. A gép külső állóhelyről indult, a busz majd negyed órát vitt minket a repülőtér másik felébe, ahol már várt ránk a pedánsan kitakarított Boeing 737. Hosszú taxizás után szálltunk fel, majd két órás eseménytelen repülés után csattanós, odavágós leszállás következett az akkor még száraz Shanghai Pudong repülőterén. A csomagokra nem kellett várni, mivel nem voltak, belföldi út lévén nem volt határátlépés sem – 10 perc múlva már a Maglevet kerestük. Ez ugye kuriózum, ha jól tudom, akkor az egyetlen működő mágnesvasút, ami 431 km/h sebességgel hasítva 8 perc alatt teszi meg a repülőtértől a városig tartó 30 kilométeres utat. A jegy nem volt drága, economy class-on 80 Jüan volt a retúr. A városba érve taxiba vágtuk magunkat, irány a Drum, azaz a helyi korzó. Mire odaértünk, ítéletidő fogadott, monszun jellegű eső orkánhoz hasonló szélviharral kombinálva. Lévén egy szál pólóban voltunk, így a tüdőgyulladást megelőzendő bevettük magunkat egy McDonald’s-ba, gondoltuk, ott kajálunk egyet, addig talán alábbhagy az eső. Nem így lett, sőt még durvábbra fordult az időjárás. Nekiálltunk taxit keresni, de szabad egy se nagyon volt… Hamar döntés született egy meleg dzseki megvásárlásáról, irány a ruhaboltok: mindegyikben hatalmas betűkkel hirdették az akciós kabátokat, de hogy-hogy nem, az akciósokból sehol nem volt a méretünkre való, csak a horribilis áron adott randaságok. Végül szabályszerűen letámadtunk egy taxit, ami épp akkor rakta ki az utasát és visszavitettük magunkat a Transrapid városi végállomásához. A repülőtéren megpróbálkoztunk a jegyünk átíratásával, lévén a mi légitársaságunk (China Eastern) is folyamatos légihidat üzemeltetett Shanghai és Peking között – természetesen erre nem volt lehetőségünk, minden gép tele volt. Maradt a várakozás (délután 2 óra körül járt az idő) a 21 50-kor induló gépünkig. Maga a reptér is igencsak ingerszegény volt, rettenetesen unalmas délután töltöttünk ott. Este 9 körül fordult izgalmasra az ügy, amikor is kiírták, hogy a gépünk késik… De hogy meddig, arról néma csend volt. A csekinesek sem tudtak mondani semmit, állítólag a másik városból, ahonnan jött a gép, az időjárás miatt felszállási tilalom van. Kezdtünk berendezkedni a hosszú várakozásra, felváltva aludtunk a reptéri igen kis komfortfokozattal rendelkező padokon. Éjfél körül hatalmas csatazajra riadtunk, a feldühödött kínai tömeg megostromolta a pultot, ahol két szerencsétlen próbálta állni az utasok dühét. Mindenki reklamált, elsősorban a gépért, másvalaki a repülőjegy árát szerette volna visszakapni, megint más pedig hotelszobáért üvöltött. Szerencsére volt az utasok között egy Kínában élő angol úr is, aki tolmácsolt nekem és elmondta, hogy az előbb felsoroltak közül semmit nem hajlandó adni a légitársaság. Ekkor hágott a csata a tetőpontjára, az egyébként elég magas lóról beszélő légitársasági alkalmazottak közül az egyik arcán hatalmas pofon csattant, míg a másikat egy üdítős palackkal dobták fejbe - közvetlen közelről, teljes erőből. Az egy szem ott lévő biztonsági őr elszaladt, magára hagyva a felbőszült tömeget és az ott dolgozókat. A pofonok után kicsit lehiggadtak a kínaiak, megpróbáltam megérdeklődni, miért nincs itt egy felsőbb vezető, aki talán tudna valami megoldást találni a problémára. A holt komoly válasz az volt, hogy a vezető alszik, az ilyen dolgok nem fontosak, ha meg is ölik az alkalmazottat nem gond, holnapra van helyette száz másik… No comment. Végül hajnali egy óra tájékán betoltak egy gépet, közölték, hogy nincs kitakarítva, nincs feltöltve se vízzel, se semmilyen ellátmánnyal, aki akar az ezzel hazamehet, aki nem, az aludjon a padokon. Természetesen a hazamenetelt választottuk, nem foglalkozva a mellékes körülményekkel. A tömeg is rögtön megnyugodott és elindult a roham a cső felé, tuti ami tuti alapon, gondolom mindenki úgy gondolta, hogy ha már a gépen vannak, akkor nem lehet nagy baj. El is indult a gép, amin a felszállás után rögtön elaludtam, csak a leszállásra ébredtem fel, ugyanis úgy odacsapta a pilóta a repülőt a pekingi repülőtér csontszáraz betonjára, csodáltam, hogy nem esett szét. Életemben először lett jelentősége a biztonsági övnek, mert anélkül biztos, hogy kiestem volna az ülésből. Hajnali fél négykor végül elhagytuk a repülőteret, lehetett visszataxizni a szállodába…
Másnap jó későn ébredtünk, úgy gondoltuk, hogy akkor rövidebb programokat szervezünk aznapra. Ennek okán ellátogattunk a pekingi állatkertbe, megnézni a kihalás szélén álló óriáspandákat, majd fellifteztünk a helyi tv torony tetejére, meglesni a magasból Pekinget. Ezek után ellátogattunk egy másik, zsibvásár jellegű, Pearl Market nevű helyre, ahol szintén szinte minden kapható volt. Itt is bevásároltunk egy csomó teljesen felesleges vackot, majd jött a vacsi és az alvás. Utolsó napunkat ismét kirándulásnak szenteltünk, taxit fogtunk és elvitettük magunkat a Xiang Shan templomhoz, ahonnan libegővel mentünk fel a hegy tetejére. A kilátás mesés volt, a környezet mesébe illő. Délutáni programnak a Nyári Palota megtekintését választottuk, amit szintén nem bántunk meg, mert gyönyörű szép élményekkel lettünk ott is gazdagabbak. Innen a hazajutás volt kicsit nehézkes, hiszen a taxisok is tudták, hogy messze vagyunk a szállodától és szemérmetlen magas árat akartak szabni a hazavitelért. Végül elindultunk gyalog és pár száz méterre leintettünk egy taxist, aki már hajlandó volt a taxiórát bekapcsolva normális tarifáért hazavinni bennünket…
Az estét csomagolással töltöttük, majd aggódással, hogy mennyit kell vajon másnap fizetni a fejenként cirka 30 kg. túlsúlyért… Reggel két taxival mentünk ki a repülőtérre, ott a kombi autó sajnos ismeretlen fogalom. Mindegy, nem volt nagy összeg, 120 Jüan (kb. 3000 Ft.) volt a fuvar fejenként.
A becsekkolás problémamentesen lezajlott, nem foglalkoztak a túlsúllyal sem. A 747-esen sajnos a szárny végén kaptam helyet, ami szinte lehetetlenné tette a videózást. Lévén helyi idő szerint 10 órakor indult a gép, az időeltolódás miatt az egész utat nappal tettük meg. Ez sajnos nagyon megnehezítette az alvást – elég törődötten érkeztünk Frankfurtba. Az itteni másfél óra várakozás gyorsan elrepült, hasonlóképpen a rövidnek tűnő hazaút.
Ferihegyen 4 hosszú sor várakozott a határőrök előtt, de meglepő módon elég gyorsan haladtunk előre. A csomagjainkra viszont elég sokat kellett várni… Kifelé becéloztuk a zöld folyosót, a vámos harcostárs ’hál istennek elhitte, hogy nincs mit levámolnunk és már úton is voltunk a parkoló irányába…
A fényképeket megtalálhatók a honlapomon, azon belül pedig a "Travel / 2007 / Kína" menüpontok alatt.

A bejegyzés trackback címe:

https://brikofilm.blog.hu/api/trackback/id/tr24317094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.