BrikóFilm

Kertivasutas blog, kiegészítve Lilu lányom betegségének és gyógyulásának történetével.

Friss topikok

Kislányom naplója 1.

2009.10.29. 19:56 | Briko | Szólj hozzá!

Címkék: betegség leukémia

Tegnap megtörtént velünk az, ami minden szülő rémálma: a kisebbik lányomnál leukémiát diagnosztizáltak.

Megpróbálom ezt az egész horrort, fájdalmat kiírni magamból - az ő három éves szemszögéből...

Vigyázzatok a gyermekeitekre.


 Szerdán kezdődött. Az esti pancsihoz készülődtünk, Apa Timit vetkőztette, Anya engem. Amikor lekerült a harisnya, akkor vettük észre, hogy tele van a lábim kék, lila, barna foltokkal. Kérdezték, hogy mi történt? Mondtam, semmi különös. Játszottunk az udvaron, futkároztunk, rolleroztunk, estünk-keltünk. Nem erőltették a dolgot, mentünk pancsiba.

Csütörtökön délelőtt szép idő volt, kimentünk a kertbe, sokat játszottunk, de inkább a füvön hintáztunk, nem volt esés a járdán. Délután, alvás után megnéztük a Dzsungel könyvét és már jött is haza Anya. Estig segítettem panírozni, szerintem már nagyon jól megy, csak egy kis tojás és liszt került a ruhámra. Gyors vetkőzés, csak Apáék észre ne vegyék... De pech, Anya és Mama bejött a szobába és meglátták a lábam, amin már sokkal több folt volt, mint tegnap... Kérdezgettek, hogy fáj-e, viszket-e, de mindenre nemmel válaszoltak. Mama védőnő, nagyon okos, mondta Apának, hogy vigyen el a doktornénihez. El is mentünk, aki nemcsak a lábamat nézte meg, hanem a torkomba is belenézett, amit nagyon nem szeretek, de nem sírtam! Apa felöltöztetett és mondta, hogy meg kell mutatni a foltocskáimat egy másik doktornéninek is, elmegyünk a KÓRHÁZBA, de nincs semmi baj, utána rögtön megyünk haza. Akkor még nem féltem...

Gyorsan odaértünk a Heim Pál kórházba, ahol már volt előttünk pár beteg. Apa odaadott egy papírt a pult mögött ülő néninek, aztán leültünk várni, hogy mondják a nevemet. Nagyon kevés idő telt el és már oda is jött hozzánk egy néni, hogy ő szeretné megnézni a lábacskáimat. Kérte, hogy vegyük le a harisnyámat, majd miután megnézte, el is sietett. Alig öltöztünk vissza, már hallottam is a nevemet, hogy mehetünk be abba a szobába, ahol majd a másik doktornéni is megnéz majd... Harmadjára is levetkőztem, ő is megkérdezte, hogy fáj-e, majd azt mondta, hogy ezt még egy doktorbácsinak is meg kell mutassuk. Ekkor már kezdtem kicsit unni a dolgot... De Apa a telefonjával szórakoztatott, közben odaszaladt egy nagyon aranyos doktorbácsi, akinek alig értettem a beszédjét. Megnézett, majd mondta, hogy lehet, hogy itt kell aludjunk és előtte még lesz egy kis szuri is... Most már megijedtem, éreztem, hogy csak Anya segíthet, kértem Apát, hogy hívjuk ide. Ez meg is történt, Apa telefonált, mondta, hogy Anya rögtön indul. Timi nővéremet átvitték Mamához, Anya pedig öltözik és jön utánunk.

Közben felöltözettek és elsétáltunk a lifthet, aminek én nyomhattam meg a gombját!!!

Felemelkedtünk a magasba, majd bementünk egy szobába, ahol Apának nagyon sok kérdést tettek fel. Miután válaszolt mindenre, kérték, hogy menjen ki. Nem nagyon akart kimenni, de erősködtek, hogy menjen csak, nem lesz semmi baj. Apa mondta nekem, hogy ott fog állni az ajtó előtt, nem kell féljek, nem megy sehová.

A doktorbácsi és egy kedves néni mondta, hogy kicsit meg fognak szúrni, mert meg kell nézzék a véremet. Mi van azon látnivaló, piros és kész, nem? De mindegy, éreztem, hogy nem lehet ellenkezni, hagyni kell. Tényleg nem fájt a szuri, csak kicsit nyekkentettem, az is csak a rend kedvéért - hát kislány vagyok, nem???

Behívták Apát és mondták, hogy melyik szobába menjünk be, ott fogok aludni ma éjszaka Anyával. Bementünk, bekapcsoltuk a tv-t, ekkorra megjött Anya is. Kicsit játszottunk, néztük a tv-t, majd bejött a doktorbácsi, mondta szüleimnek, hogy üljenek le. Megnézték a véremet és valami trombiták (thrombocyták) nagyon kevesen vannak benne, át kell menjünk egy másik kórházba. Apa hazament valamiért, talán ruhákért, én Anyával vártam. Szinte rögtön jöttek értünk, nénóautóval vittek át minket a sötét városon. Én ugye nem ismerem az órát, de már sokkal később volt annál, amikor szokták mondani, hogy most már aludni kell. Aludtam is volna, de nem hagytak... Az új helyen is doktornénik fogadtak, mintha már vártak volna, össze vissza tapogadtak, a hasamat nyomkodták. Ekkor már nagyon nyügi voltam, sírtam, hogy hadd menjek alukálni, hagyjanak engem béként. Apa is megérkezett, elkezdték őt kérdezketni, közben én Anyával elmentem megkeresni az ágyamat. Nagyon féltem, hogy egyedül kell maradjak, de szerencsére nem így lett, Anya ott alhatott mellettem egy összecsukható kis ágyon.

A szobába behallatszott, hogy a doktornéni Apának valami ITP-ről, meg a trombitákról beszél, de ezt nem igazán értettem, gyorsan el is aludtam.

A bejegyzés trackback címe:

https://brikofilm.blog.hu/api/trackback/id/tr461489518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.